Születésem pillanatától kezdve, amely nem akármilyen napon, 1956. október 23-án, éjjel fél tizenkettőkor, a történelmi Corvin köz szomszédságában lévő, azóta felújított II. sz. Klinikán volt, a Kossuth Rádió folyamatosan Beethoven – számomra a mai napig is felejthetetlen művét, az embert velejéig megrázó – Egmont-nyitányt sugározta. Csak a hírek szakították meg. Szülőszoba–óvóhely–lövöldözések, és egy apró (na nem annyira, 3300 gramm, 52 cm) csecsemő sírása az „üszkös-fagyos” Budapesten.

Eszmélésem első esztendeiben, – amikor a néger hajasbabát, a mesekönyvet az elmaradhatatlan torta társaságában nagy-nagy szeretettel adtak át szüleim minden születésnapomon –, a háttérben a Szabad Európa Rádió szólt, ahol a történelmi tényeket taglalva, korabeli felvételeket idézve mindig meghallgattuk az Egmont-nyitányt. Ezt a csodálatos hagyományt mind a mai napig megőriztem. A RÁDIÓ mindig szól, október 23-án mindenképp. Mai napig egy életre szóló élmény, ’56 hangulatát tökéletesen érzékelteti. A „dobozból” jön, és jött ’56-ban is. A FORRADALOM HIMNUSZA, SZÁMOMRA. Szüleim elmondása szerint családunk életében ennek a csodálatos találmánynak, amit rövid egyszerűséggel RÁDIÓ-nak nevezünk meghatározó szerepe volt. Édesapám elektroműszerész szakmában dolgozott, mint a híradástechnika szakértője és művelője, szinte minden idejét a „bütykölés” kötötte le. Hobbija volt a rádiók gyűjtése, a "Rádiótechnikák" kezdetektől fogva megtalálhatók voltak könyvespolcán, a Makai-, Hornyák-könyvek és számtalan műszaki csemege társaságában. A családi fotóalbumban található egy fénykép egy 3 éves kislányról, a kis Lendvai Klárikáról, amint apró kezeiben egy "Rádiótechnikát" tart, olvasni ugyan még nem tud, ám elmélyülten tanulmányozza az elektroncsövek bekötési rajzát…Négy éves lehettem, amikor egy nyári délután besettenkedtem Édesapám műhelyébe, amely később közös munkaterületté vált, és egy nagyfeszültségű kondenzátort sikerült a kezemen kisütni... Fájt, sírtam, de szerencsére nem lett semmi bajom, nem is értettem, miért olyan idegesek a körülöttem álló felnőttek... Édesapám befejezte egy csöves rádiókészülék építését, izgatottan vártuk, vajon megszólal-e a CSODA. Kicsit sercegősen, de életre keltett apró alkatrészek százaiból egy valódi rádiót. Micsoda öröm! Ezt igazán csak az alkotó ember érti, érzi. Csodálatos, semmihez nem hasonlítható érzés. Néhány apróbb igazítás és megszólalt Bőzsöny Ferenc utánozhatatlan orgánuma. Az esti mese, a Miska bácsi lemezesládája élvezhető az Apu rádióján. Kicsit irigyeltem, de mérhetetlenül büszke voltam Apura. Én is akartam rádiót építeni. Azonnal.

Néhány évvel később ez a vágyam beteljesült. Az első forrasztás, máig beleremeg a kezem, ha visszagondolok. És megszólalt az első saját készítésű detektoros vevőm. Valahol még ma is megvan... Kezembe került Apu könyvespolcáról Makai István "Rádiótechnikusok kézikönyve". Bizony elég keveset értettem először, elkelt az atyai magyarázat. Szétszedtünk egy rádiót. Először a kezelőgombokat, ehhez a tőcsavarokat ki kellett lazítani. A forgókondenzátorok lettek az „aktuális kedvenceim”. Megvizsgáltuk, hogy egyenletes-e a járása, nem recseg-e. A későbbiekben a hibák elhárításánál nagy hasznát vettem ennek, hiszen egy recsegő készüléknél a forgókondik hozzávezetéseit és csapágyait néztük meg először. Ennek különös jelentősége volt rövidhullámon. Ha a lemezek összeértek, zárlatos lett, de akkor is, ha fémreszelék került a forgó részek közé. Előbbi esetben vékony késpengével meg tudtuk szüntetni a zárlatot, de vigyáztunk, hogy a közben elhangolódott készüléket vissza tudjuk hangolni az eredeti frekvenciára. A potenciométereket is megvizsgáltuk. Ezeknél fontos az egyenletes járás, a szélső helyzetekben történő ütközés. A mechanikai jellegű hibákat viszonylag könnyen be lehetett határolni, az elektromosat már nehezebben. Apám nagy büszkesége volt a saját maga által készített szignálgenerátor, melyet a készülékek hangolásához használtunk. Azok a végerősítő csövek! Derék jó Marconi 1905-ben szabadalmaztatott találmánya. Volt ott minden, EL3, EBL1, EBL 21, ECL11. Élvezettel vettem a kezembe a vasmagok, trimmerek hangolásához szükséges csavarhúzót, hangolóvillát. Ezeket az ORION 844-es készüléken is kipróbáltuk. A skála készítése, kalibrálása sem volt egy könnyű feladat. A német, amerikai háborús csövek bekötési rajzait, típusait sokszor tanulmányoztuk. A később megjelent tranzisztorral eleinte nem szívesen barátkozott, de azért elég hamar építettünk tranzisztoros kisrádiót. Úr Isten! Megszólalt a szappandobozba zárt „tünemény”. A család boldog volt. Édesanyám és nagymamám – nem különösebben vonzódtak a technikai újdonságok iránt –, de a családi béke kedvéért még lelkesedtek is munkánkért.„Pro patria est dum ludere videmur” . E szép latin mondás nagyon illett tevékenységünkre, amely esetünkben így fordítható: „Az is a tudományt szolgálja, ha játszani látszunk.”

A Szabad Európa Rádió minden este velünk vacsorázott. Nem telt el olyan nap, hogy az esti híreket ne hallgattuk volna. „Itt a Szabad Európa Rádió a 19, 25, 31, 41 és 49

méteres rövidhullámon”. Interferencia – mások is hallgatták. A fél ország, meg a másik fele is, de az ma is letagadja. Cseke László Teenager Party-ja lett egy idő után a kedvencem. Szegény Komjáthy György, csak kulloghatott (nem saját hibájából) az események után. Az összes nyugati slágert megismertem, leveleket írtam Cseke Lászlónak, hogy melyik számot szeretném meghallgatni. Beolvasták a nevemet, boldog voltam, meg 13 éves. Elhangzott a nevem a „DOBOZBAN”. Berohantam a szobába, elújságoltam. Anyám, szegény aggódva nézett Apámra. Nem lesz ebből baj? Lett. Később, de ezt a rendszerváltás után tudtam meg, mint annyi minden mást.

1971 májusában rövidhullámú „A” fokozatú rádióamatőr vizsgát tettem. Néhai Virányi Miki bácsi, ex HA5BD köztiszteletben álló rádióamatőr vizsgáztatott morzéból, nagyon megdicsért. Rendszeresen leveleztem rádióamatőrökkel, barátokat szereztem, naponta átlagosan 10-12 db levelet kaptam, ill. küldtem. A korombeli japán kislánytól kezdve a Virgin-szigeteken élő, akkor 75 éves Dickkel egyaránt megtaláltuk a közös „frekvenciát”, fényképeket cseréltünk. 1973-ben lettem először a Magyar Népköztársaság Rádiótávírász Bajnoka. Madarat lehetett volna velem fogatni. 1973-ban megkaptam az egyéni rádióamatőr hívójelemet, HA5BA-ként a világ szinte valamennyi országában ismernek. A rövidhullámú éterversenyeket szeretem legjobban, a másik szakágam a gyorstávírászat.

Édesapámhoz rendszeresen járt egy 20 év körüli fiatalember, akit szinte családtagként kezeltünk. Természetesen mindig a rádiókról és egyéb műszaki témákról beszélgettek. Gyakran ültem velük. A fiú rádióamatőr szakkört vezetett. Mielőtt nyolcadikba mentem, Apu megkérdezte a fiút, hogy elmehetnék-e én is a rádióklubba. Lelkesedtem, bár addig nem sokat hallottam a rádióamatőrökről. 1970 augusztusát írtuk, kaptam egy kézi morzebillentyűt. Egy hét múlva tudtam az összes betűt, számot. Szeptembertől minden szombat délutánomat a rádióklubban töltöttem.

34 éves rádióamatőr pályafutásom alatt diplomáim és okleveleim száma megközelíti a 600-at. Kupák, serlegek, és számtalan érem, országos bajnoki cím birtokosa vagyok. A legbüszkébb az 1997-ben szerzett Rádiótávírász Világbajnoki aranyérmemre vagyok, amit a „legaranyosabb” fővárosban, Szófiában szereztem, két bronzérem kíséretében. A siker váratlanul ért, azt az érzést lehetetlen szavakba foglalni. Másodszor éreztem, hogy érdemes volt megszületni. Először a fiam születésekor... Akkor még éltek a szüleim. Anyut hívtam fel, de nem azonnal. „Van egy világbajnok lányod!” mondtam remegő hangom. Boldogok voltak, a férjem is büszke volt rám. A fiam inkább irigyelt. Ekkor még a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban tanult. Fél év múlva eltemettem az anyámat. Az 1999-es olaszországi világbajnokságon nem tudtam indulni, édesapám halálos beteg lett. Ő teremtette meg számomra a technikai feltételeket, keltette fel műszaki érdeklődésemet a rádiózás iránt. Élete legnehezebb időszakában nem hagyhattam magára, Ő volt a fontosabb, nem az esetleges győzelem. 1999 decemberében eltemettem. Azóta célom a tisztes helytállás, és az, hogy egyéni ambíciómat háttérbe szorítva hazánk negyedik helyezése biztosított legyen. Jelenleg készülök a Macedóniában megrendezendő világbajnokságra.

Rövidhullámú állomásomat szeretném felújítani, antennatornyot állítani az udvarba. Hálát adok az Úrnak, hogy olyan családban születhettem, ahol a RÁDIÓ több volt egy használati tárgynál. CSALÁDTAG-gá vált, minden zegét-zugát megismerhettem, hallgathattam és hallgatom mai is. Értéket közvetít számomra elsősorban a Kossuth, a Bartók Rádió és a 810 kHz-en fogható Magyar Katolikus Rádió. Műsorszerkezetük, sokrétűségük, egészséges konzervativizmusuk igazi feltöltődést, információt, tudásanyagot közvetítenek. Szeretem a RÁDIÓT. Őszintén.

Végezetül álljon itt számomra a RÁDIÓZÁS „ars poeticája”
„Meditatio” (részlet)
„Hogy megköszönjük ezt az új csodát,
villám-ükapa szelíd unokáját,
amely irdatlan távolokon átviszi az ember szavát, muzsikáját!
Mit ér nekünk ez: te tudod legjobban,
ki mindent tudsz és minden szívbe látsz,
ki hangyalétünk Isten-szemmel nézed
s minden fürkésző kérdést megbocsátsz.
Köszönjük neked ezt a szikratáltost,
mely indul s már a fellegekbe lép,
hátán a szó s a hang…És talán már most
a földi dalt, az emberi igét
a messze bolygó csillagok hallják
s testvéribb szemmel ragyognak reánk...
Imát először hozzád jó Atyánk!”

(Gyula Diák)