Gyermekkoromban nagy olvasónak számítottam. A betűk megismerése után előszeretettel forgattam minden irományt, ami a kezembe került. Egy ilyen könyv, valami első világháborús kémtörténet, mellékletében találkoztam – bizonyos levelezések értelmezése miatt – a morzeábécével. Eléggé nyűgös volt mindig hátralapozgatnom, amikor ilyen levélkéhez értem, oda, ahol hosszú–rövid jelekkel volt leírva az a bizonyos titkos dolog. Aztán egyre több betű jelei maradtak meg a fejemben, és a végén már alig kellett hátralapoznom. Még egyszer-kétszer elolvastam ezt a történetet, hiszen nagyon változatos, izgalmas írás volt. Részemről ez aztán egy ideig le is volt tudva.

Természetes, hogy ez sok segítséget jelentett, amikor tizenegynéhány év múlva már tudtam, hogy ez az egész mire való és vizsgát tettem. Azóta is rádiózom. Szintén nagy felismerés volt, hogy ugyanebben az olvasós korszakomban, 1959. április 30-án egy zagyvai kislány gyönyörű történetét olvastam a "Nők Lapjában" Zsigmondi Márta Országhatárokon át című rovatában. Ekkor kerültem először életkapcsolatba az olvasottakkal. Hiszen én is jelen voltam azon az úttörőcsapat-gyűlésen, amikor Nyitrai Juliska a levelezésének köszönhetően Bene Marika fülére tehette a nagyothalló készüléket, amit levelező pajtása Tánya Aszmanenko és társai vettek meg Leningrádban. Nem mindennapi élmény volt, amikor a kérdésre "Hallod, Marika?" egy csendes, alig hallható, könnyező válasz érkezett: "Hallom!" Azonban volt – ezután a cikk után – egy szintén érdekes dolog: Egy rádióamatőr, Fáber Jocó a rádióklubból (a HA5KBP-ről) egy német társától segítséget kért és kapott egy haldokló kislány megmentéséhez. Ekkor és ezzel a cikkel került először a látókörömbe a rádióamatőrködés. No, persze, akkor még nem is gondoltam, hogy a morzeábécének és ennek a tevékenységnek valami köze van egymáshoz. Nekem akkor még a rádió azt jelentette, hogy beszélnek benne, recseg néha, nagyon jó az Esti mese, meg hasonlók. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a rádióamatőrök morzejelekkel is beszélgetnek...

Elnézést kérek, kedves olvasóm, ezért a kis kerülőért itt az írás elején és remélem, nagyon nem untattalak vele. Úgy sejtem, talán sikerült ezzel kicsit előkészítenem azt, hogy miért is ülök fejem fölött a túlméretesnek titulált kézipoggyásszal (TEN–TEC OMNI V + egy üveg whisky, némi úti gyógyszercsomag), harmadmagammal – a fotón jobbról balra: HA6PS Zsolt, HA6ZV Tibor, HA7JJS Sanyi old manekkel – 2002.november 1-jén a Tenerifere induló gépen. Miért is utazunk a 29. HA–QRP verseny kapcsán erre a távoli szigetre? Voltak előre kétkedők is, akik úgy vélték "Nagyon messze lesz az, valahová közelebb kéne mennetek!", – de mi ide indultunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már 2001-ben terveztük, de aztán szeptember 11-e miatt akkor jobbnak látszott a megszokott HB0...

Nagyon nehezen telik a repülőút. Mi magunkban már sürgetnénk az idő múlását, gondolatban talán már antennát építünk, rádiózunk is, amikor másodszor is kapunk egy kis enni-inni valót. Közben átlépjük Afrika határát és a kivetítő tanúsága szerint egyre közeledünk. Simán megy a gép. Teheti, nem egyenetlen az út. Természetes, hogy precíz a leszállás is. Amint kinyílik az ajtó, hókon lök bennünket a trópusi szellő. Mi tagadás különleges dolog a keményke őszből megérkezni a nyárba. A szokásos tortúrák, kivackolás, – minden zökkenőmentes. Nem kötnek bele semmibe, nem kérik a papírokat, nem is nagyon figyelnek ilyesmire, látszik, már megszokott ügy ez egy üdülőszigeten. Persze Ferihegyen azért megcsináltuk a szükséges kiviteli papírokat. Milyen érdekes lesz, néhány év múlva már erre sem lesz szükség. Megvan az idegenvezetőnk is, bár nem tudott arról, hogy mi rádiósok vagyunk és elő kellett volna készítenie a terepet. Sebaj!

Az apartman-faluig minden rendben megy. Ott kitesznek bennünket, hogy jelentkezzünk a recepción. Hoppá! Ez nem is olyan egyszerű, ahol legalább 4-5 recepciós iroda működik. Közel egy óra oda-vissza vándorlás után siker! A kért emeleti apartman persze nincs, nem tudnak róla, de nincs is ilyen négy személyre. A viszonyokhoz képest a lehető legpocsékabb helyet kapjuk ki. No, nem nyaralási megközelítésből, hanem a rádiós oldalról. Itt azonban nincs mese: "Szegény ember vízzel főz!" A főantennának, a 80 méteres dipólnak, gyorsan megvan a helye. Alig egy óra és már jó is. Felkerül a WARC-os GP (HA4XG-féle) is. Aztán a többit hová préseljük majd be, jelenleg még nagy kérdés. Pakolászás, főzés, terepszemle.
Gyönyörűséges ez az apartman-falu! Az erkélyünktől öt lépésre kéklik a legközelebbi medence, amely egyébként, mintegy úszómedence-csatornarendszervégighúzódik az épületek között. A medencénk bal sarkánál található a legközelebbi kocsma. Itt hűsölünk. Az árak pesti színvonalúak, talán a röviditalok olcsóbbak. Néhány perc múlva az is kiderül, hogy a szupermarketben még nagyobb a negatív különbség – kár volt otthonról cipelni. Persze biztosan elfogy. Már kisebb időszakokra be is kapcsolunk, de estig inkább a környék szépségeibe ájulunk bele.

Eljött az este: jöhet a QRP! Éppen én vagyok soros. A szokott időpontokban egy fia állomás sincs 80 méteren. Merészen CQ-zgatok. Nem nagyon akar megszületni az első, de ki is jönne vissza, senkit nem hallani a sávban?! Közel kétórás üresjárat után a 3XY7C visszahív. No, nem semmi, még itthonról sem, de itt karnyújtásnyira van a német csapat! Akkor még nem sejtem, mennyi bosszúság is mellettük QSO-zni. Az én időm alatt már nem is jön össze másik állomás. Úgy este tíz körül (UTC) aztán egyre sűrűsödik a sáv, bár még mindenki valahol a frissen vágott fű alatt hallatszik, azért egyre sűrűbben jönnek. Megvan az első magyar is: HG5A! Borzasztóan gyengén vehető a nagy QRN miatt, de ezt mondhatjuk egész Európára. Később azonban beindul Amerika, ezzel az is kiderül: ide milyen közel is van az USA. Szépen beindul kisebb időszakokra EU is. Az első nap reggelére leszögezhetjük, hogy innen nem fogunk rekordszámú összeköttetést összehozni. Persze nem is gondoltuk, hogy szét fogják szaggatni a hallgatót az állomások, de azért ettől jobbra számítottunk, ha nem is mennyiségben, inkább csak minőségben.

Reggel tovább tágítjuk magunk körül a kíváncsiság terét. Én már hajnalban besétálom a környéket egész a tengerpartig. Van itt minden, talán csak a vizet látom hullámzóbbnak, harcosabbnak. Böngészgetem a viszonylagos csendet a félórás kör alatt. Nem vélek semmit túl drágának, – SŐT! Visszafelé aztán a hegy felé haladva arra gondolok: Hú, de magasak ezek a hegyek. Akkor még csak sejtem, mekkora lehet a Teide, ha ez előtte lévő kis hegyecskék (2000 m körüliek) ekkorák. Lehet, hogy ezért ilyen gyenge a sávban Európa? Visszaérve aztán jön a kellemetlen meglepetés: reklamál valaki, hogy mit keresnek itt antennák, és különben is zavarjuk valakinek a számítógépét. Ez érdekes lehet, hiszen még alig rádióztunk. Mindegy, amikor megérkezik az idegenvezetőnk, raportra megyünk. Minden próbálkozás hiábavalónak tűnik. Nincs ellentmondás, ebben a faluban pihenni kell, mondja a recepciós. Hiába mondjuk, hogy mi így pihenünk! Falra hányt borsó. Mentőötletként eszembe jut az út visszaigazolására kapott levél az utazási irodától. Gyönyörű betűkkel rajta áll: Rádióamatőrök, akik néhány antennát tesznek ki ideiglenesen és rádióznak is. Láthatóan megváltozik az arcuk. Szerencsére, lassacskán a hangnem is változik. A végén úgy válunk el, hogy hétfőig rádiózzunk tovább, akkor megérkezik a főnök, aztán eldönti mi is legyen. No, ez volt az utolsó incidens ellenünk. A teljes hét folyamán senki sem szólt hozzánk, és érdekes módon senkinek nem zavartuk tovább a számítógépét sem. Egyszer még valamelyik túráról visszatérőben azt hisszük, elvágták a dipól kikötését, de valószínűleg csak a szél bontotta meg. Nyugodtan rádiózhatunk, nem zavar senki bennünket a őrültségeivel, analfabetizmusával, mert ez az egész semmi másnak nem nevezhető.

Megérkezik az autónk, irány a Teide! Nekilódulunk a nagy hegynek. Persze előtte tankolunk. Tessék megkapaszkodni: 1 liter benzin 126 Ft-nak megfelelő euró! Hogy csinálják? Ez nagy rejtély nekünk! A szigeten közel ezer kilométert autózunk, alig több, mint 5000 forintért! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kis autónak elég nagy lejtő kellett a 120 km/h sebességhez. Megyünk... keményen felfelé... még mindig és még mindig. Kis pihenő – kőzetminta... Aztán végre lankásabb a hegy, de még mindig emelkedő. Az utolsó (1798-as) kitörés alá érünk. Különleges, hogy ez a kitörés nem a vulkán tetején lévő kráterből történt, hanem a hegy oldalából. Látszik az iszonyatos erő tombolása – 200 év is kevés volt, hogy az élet helyreálljon, sőt több helyütt növénynek még nyoma sincs. A mediterrán vidéken szokásos szöcske – az egész napos cirip-zenével együtt – Tenerife-ről száműzetett. Azt hinné az ember, hogy kész. A vulkán ezt csinálta..., nincs tovább, de nem csak ezt. Tovább haladva – a valószínűsíthető ókori, monumentális kitörés óriáskráterének lankáin – egyre több különleges képződményt, eredeti sziklamaradványt és a kettő kombinációját csodálhatjuk meg. A szusszanásnyi pihenők, mind-mind érdekességet tárnak elénk vagy rejtenek előlünk. Talán csak az üdítő a régi a hegyi panzióban, bár az is szokatlan, hogy közelebb vagyunk ugyan a csillagokhoz, de az árak nem követik a magasságokat. Innét libegővel lehetne továbbmenni a csúcsra. Mi nem megyünk fel. Nem a bugyelláris a gát, hanem inkább az idő, hiszen a 3–4 órás várakozás nem a mi kedvencünk.
A kőzet újra változik, szinte az egész hegyoldal obszidián (természetes üveg, a vulkánkitöréseknél keletkezik elsősorban, fekete színű). Az ásványgyűjtő szenvedély kielégítése után még egy újabb sörike (nekem csak a szelídebb buborékok jutnak, no és egy finom kávé).

A hegyről az északi oldalon ereszkedünk le. A saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg a figyelmeztetést: Az északi oldal a zöld oldala a szigetnek! Hűvösebb, esősebb, de a helyiek zöme itt lakik. Olybá tűnik, mintha több száz kilométert utaztunk volna. A hegyoldal szerpentinjein lefelé jutunk a dió- és mandulafáktól, a megszámlálhatatlan banán-ültetvényhez. Nem is csoda, hogy számtalan banánlikőr, banánbor, banánlekvár, banánkrém, meg kitudja mibanán van még kínálatban a polcokon. Az eredeti termelői borok és egy-két egyéb más "meglepit" begyűjtjük. Erre sincs a továbbiakban gond. Hosszú ez az út. Le is késünk a Loro-parkról, de csak egy napot. Másnap – a másik irányból – időben érkezünk. Sok állatkertben jártam már, de ez a legek-legje. Minden van a kínai pontytól, a pingvin-, majom-, hal-, cápa-, fóka-, krokodil-, delfin-, meg egyéb más fajokon át, a több száz papagájfajig. Még kanárit is látunk, sajnos nem csak úgy a szabadban. Láss csodát, a belépőben benne foglaltatnak a különféle programok is! Sikeresen végiggaloppírozunk a papagáj-, a fóka-, és a delfinbemutatón. Remek show mindegyik, dagad rendesen az élményzsák. Tibor annyi fotót készít, hogy mikor hazaérünk, el sem akarom hinni a számok hallatán.

Természetesen nem felejtettünk el rádiózni sem. Helyére került még a felsősávos GP is. Amikor tehetjük, folyamatosan rádiózunk. A felsősávos jó terjedések egy-két éjszakai 80 méteresre is lelátogatnak, ennek is köszönhető az egyre több QSO, köztük egyre több a magyar állomás is. Már jobbak a riportok is. A készülékváltás is előnyünkre válik: a TEN–TEC jobban megbirkózik a QRN-nel. A legjobban a 10 mega ment, így itt is lett az összeköttetések zöme mindannyiunknak. 80-on is szépen alakul, néhány kisebb pile-up-ot is megélünk.

Hihetetlen gyorsasággal repül az idő. Még az utolsó autós napunkon célba vesszük Los Gigantos páratlan szerpentinjét. Itt olyan körülmények között is élnek, sőt termelnek emberek, mintha egy meredek sziklafalra kikötnének egy-két kis házikót. Olyan is van, ahová csakis kézi működtetésű kötélpályán lehet eljutni. Ez az egész nekünk, viszonylag hegyi embereknek is, elképesztő. Betérünk a kis centrumba, ami bolt, ahol mindent lehet kapni vagy rendelni, étterem is mellesleg. Kár, hogy még messze az ebédidő, de nem sokáig. Egy kisebb mellékkráter és a tengerparti barlangok után betérünk egy igazi helyi étterembe. Helyi hal-specialitással csiklandozzuk meg ízlelőbimbóinkat. Különleges, az biztos. Ízletes, héjában sütött krumplival és számtalan öntettel. Az ízek nem teljesen ismeretlenek, csak valószínűleg ebben a tálalásban még ritkán találkozik vele az éhes hazánkfia.

Elérkezett, amit nem annyira vártunk. Az óriási bolhapiacon még pótoljuk a hiányzó ajándékkészletet. Meglátogatjuk a most kissé morcosabb tengerparti homokot... Bontás... Pakolás... Gond nélküli repülés a nyárból a télbe, hiszen odahaza havazik már napok óta.

Újabb érdekes expedíción van túl kis csapatunk. A közel 700 összeköttetés és az 59 DXCC nem rekord a HA-QRP-n, de biztos sokaknak okozott örömöt a találkozás velünk. A felső sávok többezer QSO-ja is többeknek jelentette valahol vagy valamiért ez elsőt, melyet az eddig érkezett lapok is bizonyítanak. Reméljük, jövőre egy újabb körzetből hallhattok bennünket, november elején. (2003-ban az EA6/HA5RT/P-vel lesznek hallhatók a fiúk! – A szerk.)

Köszönjük a Rádiótechnika szerkesztőségének (a Rádióvilág Kft.-nek) a támogatását!

30. HA–QRP Contest — 2003
.